Szabad utat engedni a koreográfiának – interjú Frenák Pállal

Első alkalommal szerepelnek Nagyváradon a Frenák Pál Társulat művészei, ám az erdélyi közönség nem ismeretlen számukra. Milyen érzésekkel, gondolatokkal jönnek az Infinite Dance Festivalra ilyen rendkívüli körülmények között?
 

Már önmagában az is csoda, hogy színpadon lehetünk és játszhatunk ebben az aktuális helyzetben. A művészek és a stáb mindig nagy szeretettel és egyfajta nosztalgiával mennek Erdélybe játszani, nekem pedig mindig az volt az érzésem, hogy direktebb módon, őszintén és spontán rezonál a közönség az előadásainkra, így egy kicsit olyan, mintha hazatérne az ember. Persze ezek csak szavak, de valóságos érzetek és tapasztalatok mondatják ezt velem, hiszen a világot járva sok minden megérint minket és rengeteg mindent láttat meg velünk.
Ez a helyzet mindenkit egyfajta újraértékelésre ösztönöz, és sokszor kényszerít is, mi pedig ameddig csak lehet tesszük amire hivatottak vagyunk, fegyelemmel, hisz a maszkolás és az egyéb korlátozások nem könnyítik meg a mi dolgunkat sem.

A Twins című előadást 2009-ben mutatták be. Mi inspirálta az alkotókat?

A Twins Agota Kristóf: A nagy füzet című könyvéből inspirálódott úgy, hogy közben a saját megélt valóságomból reflektáltam a '70-es években élt, elhagyott gyermekek életére is. Gyermekkoromban a valóságban is megtapasztaltam feszült, nem gyermekeknek való érzeteket, így pedig a Twins-en egy szintézisből alkotunk, szabadon, utat engedve a koreográfiai munkának, és persze rezonálva a bennünk élő isteni fényre, amivel sokszor nehéz megbirkózni. Minden előadásban közös, hogy az emberi lét egyfajta egyensúlyát keressük a racionális gondolkodás, a szellemiség, az érzékiség, és a szexualitás metszéspontján.

Mi szükséges ahhoz, hogy frissen tartsanak egy ilyen hosszú idő óta futó előadást?

A művész, ha lényében és életformájában is az, akkor semmit, egyszerűen teszi a dolgát és minden nap újraértékeli magát, valamint figyel arra, ahogyan él, a gondolataira, érzéseire, vagy éppen olyan egyszerű dolgokra is, mint hogy mit eszik. Az élet és létezés minden szintjén megvalósított figyelem az alapja annak, hogy egy művész aztán mit szeretne elmondani - amit először talán nem is tud megfogalmazni -, amit a mozgásművészetben sokszor úgy formál meg, hogy önmagával is szembekerül. De az évek során kezdi megismerni önmagát és belakni a testét, így olyan kommunikációs eszközökhöz és információkhoz jut, amelyek rezonálnak a nézővel, mert őszinte, és mert a kifejezési eszköz fedi a belső tartalmat, miközben érzeteket és asszociatív gondolatokat ébreszt. A frissen tartás a művészek számára inkább a valóságos értékeik ismerete, hiszen mindig csak egyszer történik meg valami. A valóság az, hogy minden előadás csak egyszer rezonálhat úgy, akkor és ott, mert nincs két egyforma közönség, színház vagy produkció, még akkor sem, ha a látszat azt mutatja. Így a művész minden előadással - ha az tiszta lelkületű - egy új és ismeretlen világot nyithat meg a néző számára...csak úgy, mint önmagának.